2009. március 23., hétfő
KESERŰ ZACC
„Korán jöjj, vagy többé ne is jöjj már"
Minden létező szempontból halott voltam. Jó, lehet, hogy
valahol legbelül üvöltöttem, és zokogtam, és süvöltöttem bele az éjszakába,
mint egy vadállat, de ez a legbelül egy egészen más alak volt, valaki más, aki
az arcomhoz, számhoz, szemeimhez, fejemhez nem férkőzhetett, így aztán a
felszínen csak megrántottam a vállamat, mosolyogtam a világba, és minden
mehetett tovább. Ha testileg is meghalhattam volna, egyszerűen csak
elengedhettem volna az életet, mintha egy ajtón sétálnék ki, könnyűszerrel és
minden további nélkül megtettem volna. De kénytelen voltam maradni, esténként
ágyba bújni, hogy másnap egy ugyanolyan kilátástalan napra ébredjek,
belenyugodva a létezésbe.
Néha felhívtam; kicsengettem egyszer, megesett, hogy kétszer
is talán, aztán letettem. Az a bizonyos, belső zokogó énem olyan mélységes
mélyen lapult meg bennem, hogy senki még csak nem is sejtette, hogy ott van.
Még én magam is ráfelejtettem, egészen addig a napig, amikor bevágtam magam a
kocsimba — a boltba indultam, almát akartam venni -, és amikor túlhaladtam a
bolton, ahol kaptam volna almát, fékezés nélkül hajtottam tovább, és csak
mentem. Délnek tartottam meg nyugatnak, mert ha kelet felé indulok, netalán
északnak, túlságosan is hamar kifogy alólam a föld.
Egyszer, órák múltán kinn az autópályán megszólalt a
mobilom. Letekertem az ablakot, és kihajítottam. Vajon aki megtalálja, felveszi
majd a hívásaimat, és a nyakába szakad az életem?
Draco 10:42
Főoldalra ajánlom !
2009. március 19., csütörtök
Draco 9:42
Főoldalra ajánlom !
